kietlen (részveszteség)

folyamatosan süllyedek egyre lefelé. a belső folyamataimnak nem tudok gátat szabni, annyira kavargó és fel-felcsapódó indulatok környékeznek. egyre jobban azt érzem, hogy saját magamban elveszek, és semmivé válok. elszeparálom magam mindentől. mindenki nincs, mert az nem ember. siránkozom magamban éjjel-nappal. szánalmas, tudom. nem cselekszem, csak még jobban beágyazódom a saját nyomoromba. semmilyen beszéd nem segít, mert a saját vackaimmal vagyok elfoglalva, és nem tágítok azon, hogy engem igenis nem ide szántak, erre a helyre. de az a vicc, hogy olyan hely nincs is számomra. legalábbis a fejemben ezt a képet alakítottam ki, hogy nem létezhet. micsoda vicc, ugye kérem?!
fáj, hogy mindenkitől csak távolodok. nagyon fáj, és sajnos ilyen esetekben fordítva cselekszem, pontosabban szólva nem is csinálok semmit, csak hagyom, hogy automatikusan, beleszólás nélkül legyen, aminek lennie kell.
nincs erőm. sovány a szívem...